ABSTRACT
A Magyar Földrajzi Társaság 1989 nyarán szervezett éves konferenciáját—az évtized folyamán már nem először érzékelve egyfajta krízishelyzetet—a hazai geográfia értékelésének szentelték. Becsei József (1989: 53–54), a településföldrajz elismert alakja addig szokatlan bátorsággal kimondta: a “központi látásmódban”, vagyis az állami “ideológiai megítélésben” nem volt helye a “létező, horizontálisan és vertikálisan tagolt és funkcionáló társadalomnak”, csupán a “termelésnek alárendelt” munkaerőnek. Ez a szemlélet “nem látta a teljes embert, annak sok irányú (kulturális, közösségi, infrastrukturális stb.) igényét”, ami ezért a településföldrajz vizsgálati tárgyában sem juthatott kifejezésre. A “valósághoz adekvát földrajzi tematikák és módszerek” megtalálása érdekében Becsei az “ideológiai gátaktól való megszabadulást” sürgette. Bernát Tivadar (1989: 39), a gazdaságfoldrajz professzora szerint egy “közös elmélet” kialakítását meghozó paradigmaváltásra volt szüksége a szocializmus addigi elmélete és gyakorlata által determinált földrajznak. Ő ehhez egy “új szocializmuskép” kialakítását tartotta a korszak kihívásának. Ágh Attila (1989: 11), az ülésre meghívott politológus viszont már politikai reformokban gondolkodott, kifejezve, hogy: “a hatalmi viszonyok térképének felrajzolása nélkül nem lehet teljes az átfogó reformprogram kidolgozása sem, a valódi értelemben vett nemzeti megújulás, hiszen a nemzet egy adott területi struktúrában él, amelynek önálló hatalmi viszonyrendszere van, és ennek a megújítása mindenféle politikai reform egyik legsürgetöbb feladata.”
